A tavalyi év tavaszán, egy nappal
azelőtt, hogy elutaztunk Budapestről, egy nagyon erős érzelem tört rám.
Három hónapig Magyarországon
szolgáltunk, és az az érzésem támadt, hogy soha többé nem sétálok majd Budapest
utcáin.
2004 és 2009 között keresztény szolgálatot
végeztünk Budapesten, és azóta is minden évben több hónapra visszatérünk ide, így
hát ez az érzés a meglepetés erejével hatott rám.
Nem mindig járt ezen az eszem, de
egészen addig bennem volt ez a gondolat, amíg újra Budapestre nem érkeztünk most
ősszel.
Az érzések erősek és megbízhatatlanok.
Összekuszálják a gondolatainkat, és hatással vannak a viselkedésünkre is.
Talán a legostobább érzés,
ami időként erőt vesz rajtunk az, hogy az Úr elhagyott minket vagy
megfeledkezett rólunk. Gyakran reagálunk így, amikor olyan nehézségekkel nézünk
szembe, amik összezavarnak bennünket, ez azonban a pokol mélyéről jövő hazugság.
Az Úr soha nem hagy el minket, és
nem hagy cserben bennünket (Zsid 13,5). Ez tény, nem csupán egy érzés.
